VERSELDE

Válóczy Szilvia:

Századon át

Évszázados fájdalom tört rám
Őrlő kövek nyomják szívem
emberré formál a kín és szenvedéssé,
hogy alázattal fogadjon sorsom
ítéltet, s akaratot.
Pecsétbe foglalt az idő,
leírt betűim túl nyilvánvalók
de nem segítnek eltékozolt
döntésemben.
Kacag az indulat,
belőlem merítné
minden igaztalan hitét.
Lázzá hevít a légszomj...
Szelídek táncába nem hív Isten!
Veszítve lázít a fekete halkulat,
de fénnyé szór a vég,
milliónyi tettet kerget dühödten
egy távoli látomás.
Most pihenni hív a tett,
s én csak állok szótlanul...
Kegyelmet kapott a lélek,
s kegyelmében már
nem tátong... Rabtalan...

Válóczy Szilvia

Azt ígérted...

Zokognak a billentyűk,
eltűnt valami.
Valami varázs abból a hitből,
mely mindig magával sodort.
Mezítelen a lélek,
izzadt könnyrajzolatok áztatják
a nyári homokot.
Valamit elhordott a szél...
Késik az idő, a tér felbolydult
alagútjaiban nagy a forgalom.
Azt ígérted, megtudom
mi az igazság.

Válóczy Szilvia:

Szögvers

Keserűvé dermed minden gondolat,
ahogy dühöddé formálod önző magadat,
s nem nézel mást, csak önös érdeket,
érted a jó, adja-e kényedet.

Feszít a tér, omlik a vakolat,
ha ócsárlás szövi meg üvöltő hangodat,
de fegyvertelenné tesz a kényszer,
hogy nem adtad igazad elégszer.

Válóczy Szilvia:

Sehová 

Várni, naphosszat várni...

Figyelni, nézni, látni...

Ha bánt, s mélybe ránt

felállni, járni, s megint rátalálni...

Megint...

És újra...

Végéig szól a nóta...

S kifulladásig fáj,

ha felreped a száj,

mert túl sós a könny,

és nincs több közöny

SEM

Hibáztál...

Ha nem is érted,

kicsordult véred

talajon száradt,

mert elfáradt

hited.

ÉN ÉN ÉN

Te balga képződmény

odébb hagyott világ

Seholország

és még több semmi

miért, miért kell így lenni?

Ne nézz rám!

Lázongott vágyban égő vallomás

eltorzult hallgatag zuhatag zubog

sziklákon át a part felé

gátak és megint gátak

de erős a víz

széttört ágak

merre mész?

SEHOVÁ

Válóczy Szilvia:

Mea Culpa

Nem vagyok sehol,
hol azok vannak,
kik sosem szegülnek ellen.
Harcba temetem arcomat,
és lőn magam vagyok,
magam sanyarú ellene.

Káromban rabként ocsúdok
fel, s alá járva kémlelem
a Mennyt, s könnyezve
törölgetem lábadozó szívem.

Vétkeztem, Uram!

De ne vedd le rólam kezed!
Adj még több fényt,
hogy rólam visszaverődve
kivilágítsa otthonod!

Szeretlek!

Könyörrel sírom el ajkammal
minden szajkózott imám.
Érte, s értem is...
Magunkért, Veled...

Válóczy Szilvia:

Error

Állj dühös lépted mögé,

magasztald igazad

a lét dolgairól.

Közöttünk mindig megmarad

az a távolságnyi hiány,

a mondvacsinált utakkal,

és csattogva zördül minden gondolat,

mert azért ez bonyolultabb annál,

mint amit el lehet fogadni.

Nézz a szemembe!

Tényleg olyan nehéz megtenni

azt az egyet?!

Tényleg fáj lelkednek,

ha én is ugyanazt kívánom?

Lassan csend ködébe burkol

sóhajom tette.

A hit elvesztése összetett folyamat...

Válóczy Szilvia

Mondd ki

Csak mondd ki

hangosan, vagy suttogva,

fáradtan, gondok között,

felszabadultan

a tavasz hangjaiban...

Mondd... Mondd el

hogyan és miért vidít

halkan és sírva

önzetlenül...

Ha átölelsz, mivé tesz

a szerelem.

Válóczy Szilvia:

Magán(y)terület

Beszennyezett ez a világ,

s én magamat

idegen kezektől, gyarlón,

szép reménybe vetett hittel,

balgán viselve el

gyötrő kínokat.

***

Eltékozolva fekszem,

bárgyú gondolatim fennhéjázó

jajszava csak ürügy,

hogy ne kelljen hallanom

nyomorúságos, intelmek közt

fájó, lelki hangomat.

***

Belül Te is sírsz,

akár a szomorúságos fűz

könnyező tava felett.

Bánod az időd,

mit nem akartál látni és adni,

mi teljességében csak

ketté szakajtott.

***

Sírok Veled...

Lelked mélyén,

ha halmokat borítasz,

s virágot emelsz rájuk,

vigaszba borítnak majd

lelket, emléket simogatón...

Válóczy Szilvia

- versek -

Növekvő vággyal néztem a holnapot,

tán nékem is jut szelet

abból a nagy boldogságból,

mit kergetni már nem tudok,

mert elveim lettek.

Tán ő keres majd engem,

s majd rá se figyelek,

nehogy újra részeggé tegyen alkonyatkor.

De akkor mit érez majd a szív,

ha nincstelenné válik,

örök boldogtalan...?

Veresegyház, 2009. 10. 28.

***

Nem tudom átadni,

mennyire megszorult a tüdőmben

lélegző levegőm.

Tudom, mi vár, és se menekülni,

se elébe menni nem tudok.

Megbeszéltem magammal,

hogy majd várok, szép csendesen,

és ha korábban fáj,

akkor újra megtanulok szenvedni.

De most még élni akarok

egy álmodott világot,

amiben nincsenek se véletlenek,

se direktek, és küzdeni sem kell

azért, hogy elveszítsünk valakit.

Veresegyház, 2009. 10. 28.

***

Jó így neked,

s nekem annál rosszabb.

Várni és azon merengeni,

mennyit ér a szív

és mennyit a „jaj" szava.

Veresegyház, 2009. 10. 28.

***

Az elsötétült ég apró szikrái közt

megannyi álom csillan.

Távolba szőtt, szép remények...

Halk homállyá rezdül a lét,

ha elalszanak a fények.

Veresegyház, 2010. 05. 03.

Válóczy Szilvia

Majdnem

Feszített a szenvedély

és a szerelmünk

már jól megszokott ténye.

Ott állt, tettre készen,

a világ zajától

mélyre bújni vágyott,

s mikor útja végén megtalálta

célzott szándékát,

majdnem új világba tért,

melyben addig csak

gondolat fogant.